Amikor nagyon nehéz élethelyzetbe, válságba kerülünk, általában paradoxonokig jutunk el. Miként is válik az életünk elmélyülésének lehetőségévé egy válság, a tarthatatlanná vált ellentmondás? Milyen átfogóbb megértésre és elmélyültebb élettapasztalatra juthatunk el, ami a fejlődésünknek és a megalapozottabb önbecsülésünknek is talajává válhat?
1. A bizonytalanság vezet a bizonyossághoz.
Miközben egyre kevesebb dolog van, amibe belekapaszkodhatnék, egyre inkább azt érzem, hogy feltétlenül találnom kell valamit, ami biztonságérzetet ad nekem. Ám ahogy csúszom lefelé, egyre bizonytalanabb vagyok. Úgy tűnik, csak akkor találok igazi kapaszkodót, ha ennek a folyamatnak a legmélyére értem. Akkor, amikor már semmibe se tudok belekapaszkodni. Ilyenkor csodálkozhatok rá, hogy valami megtart engem. Ha azt az érzelmi állapotot kéne leírni, amit átélek, azt mondanám, hogy már magamban sem vagyok biztos, már nincs semmi, amivel magamat azonosítani tudnám. Nem találok senkit, akire azt tudnám mondani, hogy ez vagyok én. Egyetlen érzés, egyetlen gondolat, egyetlen vágy, az ösztönnek egyetlen sugara sem olyan, amire azt tudnám mondani, hogy valóban, ez biztosan én vagyok. Ám miközben átélem ezt, egyszer csak jön egy élmény, hogy van bennem valami, valaki, ami maradandó és állandó. Megsejthetem, hogy ki az, aki az énen túl van bennem. Aki nem az én, hanem valami annál sokkal több. Sőt, hogy én azáltal vagyok, hogy ez a bennem lévő valaki van.
2. A kapcsolatra való képtelenség egy elszakíthatatlan kapcsolat megtalálásához vezet.
Egy nagyon komoly gyászban, veszteségben, fájdalomban képtelenek vagyunk kapcsolatot keresni. Ahhoz sincs erőnk, hogy kimozduljunk hazulról, hogy megszólítsuk a másik embert, hogy felvegyük a telefont. Egy igazi mélyponton sírni sincs erőnk. Főleg nem nekiállni valakivel udvariaskodni, elviselni, hogy mondjon két mondatot, amiből máris elegünk van. Ilyenkor átélhetjük, hogy még arra is képtelenek vagyunk, hogy segítséget kérjünk. Eközben pedig valaki mégis itt van velem, akit nem kellett megszólítanom. Akit nem kellett hívnom. Akit nem kellett kérnem. Nem kellett kiérdemelnem a jelenlétét. Egyszerűen csak velem van.
Amikor hajdan eltanácsoltak a Papnevelő Intézetből, és éppen benne voltam a fölfakadó indulatok fázisában, mentem a lelki atyámhoz háborogni, hogy velem mi történt, hogy engem egyedül hagytak. Akkor rám mosolygott, és azt mondta: „Hát ez nagyszerű! Ha te egyedül érzed magad, akkor Isten biztos, hogy veled van!” Ez a mondat szíven talált engem, és azóta is magammal hordozom. Ha már annyira egyedül vagyok, hogy ahhoz sincs erőm, hogy tiltakozzak ellene, akkor biztos, hogy van velem valaki.
Egy nagyszerű jezsuita atya jó pár évtizedet eltöltött kórházi lelkigondozással. A haldoklókkal beszélgetve úgy fogalmazott, hogy a halál tulajdonképpen az, amikor az Isten az egyik kezéből áttesz minket a másikba. Mi végig Isten kezében vagyunk, a kérdés azonban az, hogy ezt tudjuk-e. Hogy eljutunk-e oda egy fájdalmas veszteség és krízis során, hogy amikor meghaltunk, akkor is valakinek a tenyerén leszünk. A legszebb pedig az ebben, hogy nem kell érte semmit sem tenni. Meg se kell moccanni. Csak rácsodálkozni.
3. Amikor nem tartom szeretetre méltónak magam, akkor élhetem át, hogy valaki mégis szeret engem.
A depresszió körének egyik legmeghatározóbb élménye a mindent átszövő önértékelési válság. „Egy nulla vagyok. Egy mindenre alkalmatlan, tehetetlen alak. Különben hogyan is kerülhettem volna ide?” Ráadásul se erőm, se kedvem már kimászni a gödörből. De még ha nem is sújtom magamat negatív gondolatokkal, azért az élményem mégis az magamról, hogy egy elveszett szerencsétlen vagyok. Ebből könnyen fakad az, amit a szégyenben átélünk, hogy engem nem is lehet szeretni. Amikor azonban a leginkább azt gondolom, hogy nem vagyok szeretetre méltó, egyszer csak csöng a telefon, és valaki fölhív. Kimegyek az utcára, és valaki előzékeny velem. Ilyenkor egészen pici dolgok történhetnek, amelyekre viszont egyrészt ki vagyok éhezve, másrészt azt gondolom, hogy én ennyit sem érdemiek meg. Nem érdemlem meg azt, hogy köszönjön nekem a postáskisasszony. Ilyenkor egy egyszerű „jó napot” is olyan, mintha megitatnának egy pohár vízzel a sivatagban. Akár még dühösek is lehetünk, amiért nem halhattunk bele a fájdalomba, mert váratlanul valaki megint emberként bánt velünk.
Életem egyik nagy sportélménye volt, amikor tizennyolc éves koromban egy versenyen egymás után két korosztályos magyar csúcsot ugrottam. Utána napokig szinte a föld fölött jártam, és ahogy beszélgettem egy sporttársammal, egy lánnyal, azt mondtam neki: „Tudod, nekem most annyira jólesik nagyképűsködni! Fölvágni azzal, hogy tehetséges vagyok! Hogy ezt csináljátok utánam!” Közben azonban féltem is, ha megmutatom most magam, akkor nem lesz majd, aki szeret vagy elfogad, őt is beleértve. Mert ki szeretne egy ilyen beképzelt, nagyképűsködő alakot, aki kihúzza magát a saját teljesítménye után? Erre a lány rám mosolygott, és azt mondta: „Nagyképűsködj csak!” De, ezt olyan jól tudta mondani, hogy már nem is volt rá szükségem. Már nem sikeresnek, hanem értékesnek találtam magam.
Amikor azt gondoljuk, nem vagyunk szeretetre méltók, akkor egyszer csak érkezik valaki, és átemel bennünket ezen, mint a pelyhet.
4. A hűség föltétele valamiféle hűtlenség.
A hűség föltétele a változásra, változtatásra való képesség és a rugalmasság. Nagyon sok ember úgy akar hű maradni másokhoz, hogy közben merev és rugalmatlan, miközben a világ szép lassan kimegy alóla. Ezért kezdi azt megélni, hogy már sem mi más nem maradt, mint a görcsös kapaszkodása valakibe, aki egykor volt. Meglepődve veszi észre, hogy miközben nem változott, észrevétlenül eltávolodott magától, hűtlenné vált.
Egy kedves ismerősöm sok évvel ezelőtt Szlovákiából áttelepült Magyarországra. Itt tanult meg magyarul, itt házasodott meg, itt született három gyereke. Ötvenöt éves korára azonban mély válságba került, és természetszerűen elkezdte keresni a gyökereit. Megpróbálta megtalálni azt, amihez még érdemes hűnek lennie, ami erőt ad neki. Visszament hát a szülőhelyére – de ott már nem találta meg magát. Az már nem az a Szlovákia volt, amit ő otthagyott. Miközben átélte ezt, próbált belekapaszkodni az apjába, aki már régen meghalt. „Úgy kell csinálnom mindent, ahogy az apám tette. Hűséges akarok lenni ahhoz az örökséghez, amit otthonról hozok, mert nekem semmi másom nincsen! Számomra csak az maradt, hogy kitartok azokban az értékekben, amiket otthonról hozok!” – mondta. Ennek következtében elmaradoztak, elmenekültek a környezetéből az emberek, mert elviselhetetlen, kibírhatatlan volt a merevsége: minden csak úgy történhetett, ahogy az az apjának tetszett volna. Ilyen az, amikor valakinek a hűsége fölmorzsolja a saját életét, kapcsolatait. Neki azt kellett megtanulnia, hogyan lehet úgy hű az apjához, hogy nem pont azt teszi, amit az apja tett. Az apja megtalálta az élete értelmét, rátalált az értékeire, számára fontos kapcsolatokra. Ha tehát hűséges akar lenni hozzá, akkor maga is megleli az élete értelmét, a saját értékeit és fontos kapcsolatait. Így más lesz, mint az apja, és éppen ezért bizonyulhat hűségesnek hozzá.
A múlandóság tapasztalata elvezethet az örökkévalóság akarásához, mert amikor azt élem át, hogy minden kicsúszik alólam, akkor fölfakad bennem a vágy, hogy valami legyen, ami örök és állandó. Az is lehet, hogy ilyenkor nagyon egyszerű dolgokban – egy mondatban, egy érintésben, egy pohár vízben, a friss levegőben, a napsütésben – valami örök érvényűt sejthetek meg.
5. A válságban vágyunk arra, ami ismét válságba sodorhat.
A legjobb példája ennek a szakítás és a valakire találás. Egy veszteség vagy csalódás után újból kitesszük magunkat annak a kockázatnak, fájdalomnak, amit most átélünk. De a válságban éppen az feszít minket, hogy azt mondjuk, többé nem akarunk bizalmat adni, hinni, tovább élni, mert megint csalódhatunk, megsérülhetünk. Amikor mélyponton vagyunk, azt gondoljuk, ezt soha többé nem akarjuk átélni. És közben elárad egy erő bennünk, hogy de! Valamiért mégiscsak megéri. Érdemes valakinek bizalmat adni. Megéri megbocsátani. Kedves ismerősöm megszülte a harmadik babáját. Azt mondja nekem néhány héttel később, hogy Feri, olyan érdekes, a szülés után mindig azt gondolom, hogy ezt soha többet. Néhány nap múlva azt, hogy nem elképzelhetetlen. Amikor kijövök a kórházból azt, hogy lehet, hogy jövök még. Most meg, hogy tulajdonképpen szülhetnék még egyet.
6. Vétkeink beismerése áldottá tesz.
A válsághoz törvényszerűen kapcsolódik a bűntudat. Általában irreális bűntudat – amit érdemes megkülönböztetni az egészséges bűntudattól és fölismerni, hogy nincs mögötte bűn. De lehetséges, hogy van reális bűntudatom is, amely mögött valóban én vagyok, és valami, amit helytelenül tettem. Ilyenkor pedig azt élem át, hogy gyönge vagyok, kiszolgáltatott, tehetetlen, és azt gondolom, legalább a bűntudattól menekülnék meg! Ezért próbálhatom a bűntudatot elrejteni, attól megszabadulni. Épp elég gyönge vagyok, most még ismerjem be azt is, hogy a magam hibájából is kerültem ide? Legalább ezt ne kelljen bevallanom, mert akkor még mélyebbre zuhanok, még rosszabbul leszek! Közben pedig, ha megengedem magamnak, hogy igenis bűnt követtem el, igen, az én hibám is, az én felelősségem is, akkor megnyitom magam arra, hogy átélhessem a bűnbánatot és vele a megtisztulást, azután a fölemeltetést. Miközben elfogadom a reális bűntudatomat, elkezdhetek azonosulni az áldozattal, ami együttérzéshez vezet. Az empátia pedig motiválttá, cselekvőképessé tesz. Új érzelmeket hoz. Kiderül, hogy a reális bűntudat az egyik kulcsa annak, hogy kikerüljek abból az állapotból, amiben megeshet, hogy önsorsrontó magatartással is büntetem magam. Éppen a reális bűntudat átélése vezethet el a megbocsátás kikényszeríthetetlen világába. A fölismert felelősségünk tartást adhat és megerősödéshez vezethet. Reális lehet-e az az önbecsülés, ami csak a szép, értékes és igaz oldalunkhoz kapcsolódik? Az nem önbecsülés, hanem részbecsülés. Az önbecsülést nem szilárdíthatja meg valaminek a tagadása, sem önmagunk idealizálása.
7. Miközben elveszítünk valamit, ismerjük föl, hogy mit kaptunk!
Miközben elvétetik tőlünk valami, kapunk valamit, mégpedig azon a területen is, ahol a veszteség ért. Amikor átélem azt, hogy elhagy valaki, meghal valakim, kirúgnak az állásomból, akkor szeretnék ragaszkodni a múlthoz, a múltamhoz. Ám minél inkább ragaszkodom hozzá, annál inkább eltűnik a jelen meg a jövő. Minél inkább próbálom fönntartani a múltbéli magamat, annál inkább eltűnök a jelenből, és csak vegetálok. Ha elengedem a múltat, és azt mondom, nézzük, mit tehetek most, egyszer csak a múlt kezd visszatérni. Most már elkezdhetek azokból az értékekből élni, amelyek a múltban az enyémek voltak, és látszólag már nem lehetnek azok. A fájdalom mellett a hála érzése is eltölt. Milyen szép volt! Az, ami már nincs többet, és soha többé nem is lesz. Ebben a pillanatban kezdem jól érezni magam. Ha tehát meg akarom menteni a múltamat, akkor itt az ideje, hogy elkezdjek a jelenben a jövő számára élni.
Amikor valaki úgy próbál szabadulni a múlttól, hogy azt el akarja felejteni, közben éppen hogy megmaradnak, megőrződnek benne az indulatok, a fájdalmak, a sebzettsége, a haragja, a bosszúvágya. Történelmi méretekben is jól lehet látni, hogy a visszatartott indulatok iszonyatos erővel föllángolnak, és nem értjük, honnan jöttek. El voltak ásva, el voltak fojtva, és most elemi erővel törnek föl. Ezért a felejteni akarás általában a kiengesztelődés hiányához vezet, a bosszúvágynak, az indulatoknak a rögzüléséhez. Ha azonban a jövőre irányultan emlékezésbe fogok, egyszer csak a visszatekintésből kiengesztelődés, megbékélés fakadhat.
8. Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.
Egy mélyponton átélhetjük a saját vereségünket is. A saját élethelyzetünket, sőt önmagunkat is kudarcként élhetjük meg. De vajon kinek van kedve egy csődtömeggel azonosulni? A hősöknek szeretünk drukkolni, nem? Szívesen állunk a győztesek oldalára. Ha tehát belekerülök ebbe a helyzetbe, és nem azonosulok a vesztessel, aki én vagyok, hogyan fogok tovább élni? Szeretnék a győztessel azonosulni – de az nem én vagyok. Annak a záloga, hogy győztes legyek, az, hogy tudjak azonosulni a vesztessel. Hogy elfogadjam: ez a vesztes most én vagyok. A gyönge, vereséget szenvedő magamat elfogadni éppen hogy bátorságra, erőre vall. Ha ellépek az esendő magamtól, az a gyöngeségem jele.
Ide tartozik az is, hogy szeretnénk önmagunkat kézbe venni, a saját sorsunkat irányítani, cselekvőnek lenni. Ám ha az életemet a kezembe veszem, gyakran fogom átélni, hogy sok minden nem sikerül. Ezek mind-mind kihívások arra nézve, hogy azonosuljak egy vesztessel, akiből éppen ezáltal lesz győztes. Óriási emberi teljesítmény, amikor egy szülő beismeri önmaga és a gyerekei előtt mindazt, amit helytelenül tett velük kapcsolatban. Gyógyítóan, életadóan pedig az hat, amennyiben miután elismerte a gyöngeségét és kifejezte a sajnálatát, nem tesz hozzá semmit. Nem magyarázkodik, nem okoskodik, nem értelmezi a történeteket, nem mentegeti magát, hanem megáll nemcsak a gyerekei, de a gyöngesége előtt is. Hősies vállalkozás.
9. Egymással ellentétes érzések mögött magamra eszmélek.
Amikor mélyponton vagyok, átélem azt, hogy egymással ellentétes, egymást kizárónak ható, de nagyon erőteljes érzések egyszerre vannak bennem. Amikor meghal valaki, aki fontos volt számomra, és az egyik pillanatban azt kívánnám, hogy jöjjön vissza, hogy elmondhassam neki, mennyire szeretem, a másik pillanatban meg a sérelmeim jutnak eszembe, és dühös vagyok, hogy már nem kaphatok jóvátételt. Egyik pillanatban tehát haragszom rá, a másikban pedig vágyakozom utána. Amikor szétszednek bennünket ezek az indulatok, akkor megsejthetünk valakit az indulatok mögött. Önmagunkat.
Hogy nem csak az vagyok, aki most átéli ezt az indulatot, szégyent, félelmet vagy fájdalmat – ezen túl vagyok valaki.
10. Együtt lehetek azzal, amit elveszítettem.
A veszteségem tudatosítása a megőrzés módja. A nagyon nehéz élethelyzetekben általában veszteségélményben is részünk van, és érthető módon igyekszünk minél messzebbre menekülni ennek átélése és tudatosítása elől. Ám ezekben a pillanatokban rendre az derül ki, hogy aki el akar menekülni, azt a veszteségék elkezdik üldözni, és nem hagynak neki nyugtot. Így idővel szinte teljesen beleragadhatunk abba, ami elől szerettünk volna elmenekülni.
Visszaemlékezve arra, amit elveszítettem, rádöbbenhetek, hogy valamiképpen sikerült meg is őriznem azt. Édesanyám halála után úgy döntöttem, hogy érdemes volna őt jól megsiratnom, rendesen elgyászolnom. Elővettem a fényképeit, és nézegetni kezdtem őket. A gyerekkori képeket, az esküvői fotóit, azokat, amelyeken együtt szerepeltünk, és addig-addig forgattam a fényképeket, míg el nem sírtam magam. Azon a képen, amely a könnyeimet elindította, anyukám kicsi gyerekként volt látható, és meglepetésemre nagyon hasonlított ahhoz, ahogyan én néztem ki azonos életkorban. Ez a kép egyszerre jelenítette meg és tárta föl számomra, hogy őt valóban elveszítettem, és hogy mennyire közel áll hozzám és mennyire hasonlítok rá. Ugyanabban a pillanatban, amikor az érzelmek és a fájdalom szintjén is tudatosult bennem, hogy ő nincs többé, eszméltem rá a fényképet nézve, hogy dehogy nincs! Ezen a képen mintha én lennék! Akkor mertem csak elbőgni magam, amikor az ebből fakadó biztonságérzet csírájában ott volt már bennem, hogy akkor mégsem veszítettem el teljesen, mert bennem valamiképpen megőrződött. Ahogy pedig teltek a hetek, hónapok, évek, rájöttem, hogy amit édesanyámban szerettem, azt képes vagyok továbbvinni. Az általam szeretett tulajdonságait a magam tulajdonságaivá is tehetem. Magamban megpillanthatom őt. Néha, miközben teszek valamit, amit ő csinált, tudatosul bennem, hogy ezt az anyukámtól már sosem kapom meg – miközben én megteszem másoknak. Ilyenkor csodálkozom rá, hogy ennél jobban nem is őrizhettem volna meg, akit elveszítettem.
11. Bele kellene mennünk a veszteségbe, hogy kijöhessünk belőle.
Éppen hogy befelé kell mennünk, hogy azután kifelé jöhessünk. Ha próbálunk kifelé jönni belőle, még mielőtt alaposan, tisztességesen eljutottunk volna a mélyére, akkor sosem szabadulunk tőle. Ha azonban befelé megyünk, akkor egyszer csak a közepére érünk, és lehetőségünk nyílik túljutni rajta. Ha el akarjuk kerülni a gyászt, a gyász nem kerül el minket. Ha belemegyünk a veszteségbe, akkor az is tudatosulhat bennünk, hogy ez sem tarthat örökké. A szomorúságunk is múlandó. Egyszer csak eljutunk egy pontra, és azt mondjuk, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Lehetetlen, hogy ennél rosszabb legyen! Pilinszky János ezt úgy nevezte, hogy a mélypont ünnepélye, mert innen már kifelé, fölfelé vezet az út.
Ha valaki elválik a házastársától arra hivatkozva, hogy neki ebből elege van, az, ami miatt elvált, valószínűleg vissza fog köszönni a következő kapcsolatában vagy az élet egy más területén, ugyanis ő azon a problémán nem ment keresztül, azt még nem múlta fölül. Nem tanult meg, nem oldott meg valamit abban a kapcsolatban, így a mélyebb megértés még hátravan. Minden ilyen értelemben vett kudarcunknak, vereségünknek van egy oldala, ami ránk vonatkozik, és az ezzel való munkát el kellene végeznünk. Ha a szakítás vagy válás után a háborúzást, marakodást, a másik felelőssé tételét, szidalmazását vagy megvetését választjuk, az rövid távon adhat némi életerőt, hosszú távon azonban a fejlődésünk súlyos akadályává válik, mert akit, amit igyekszünk eltávolítani magunktól, az egyre tartósabban az életünk része marad. Búcsúzni vagy békével lehet, vagy sehogy! Ha egy veszteségünk fájdalmát merjük átélni, az nem tart örökké, míg ha elkerüljük a fájdalmat, akkor életünk végéig menekülő szökevénnyé válhatunk.
Egy férj és feleség járt hozzám a kapcsolati problémájukkal. Hónapok teltek el, és nagyjából eljutottunk oda, ahol már elviselhető volt számukra az élet. Azt mondta a feleség: jó, rendben, most már abbahagyhatjuk, mert ez így egész tűrhető, de én még egyszer hadd jöjjek el hozzád! El is jött, és azt mondta: „Tudod, nem akartam elmondani a férjem előtt, de tulajdonképpen arra gondoltam, ahogy haladt előre a folyamat, hogy te engem becsaptál! Úgy gondoltam, ha ráveszem a férjemet, hogy eljöjjünk hozzád, akkor te majd rávilágítasz arra, és megmondod neki, hogy ő mit csinál rosszul. És te erre nem voltál hajlandó. Ezért nagyon dühös voltam rád, és arra gondoltam, hogy nem volt értelme hozzád jönni!” Tehát akár a párterápiát is fölhasználhatjuk arra, hogy elrejtőzzünk magunk, a fájdalmaink és a fejlődésünk elől.
12. Az, amit nem akarunk átélni, segít az életre.
Amikor begyünk vagy sodródunk bele egy válságba, egy kritikus helyzetbe, akkor természetes módon föltesszük magunknak a kérdést, hogy miért kell ezt nekem megélnem? Miért kell ezt nekem végigcsinálnom? Ha valaki rutinos szakító, azt éli át, hogy most a huszonhetedik nyüglődésem következik, és stopperrel tudja, hogy mikor lesz jobb. Nem lehet valahogy rövidíteni? Nincs erre valami trükk? És nincs. Nem lehet megúszni. Éppen az akár nagyon fájdalmas, negatív, szörnyűséges élmény hordozhatja azt az erőt, azt az esszenciát, ami által a személyiség elkezd alakulni, változni, fejlődni. A leggyötrőbb szenvedés hozhatja fölszínre a legmélyebb vágyainkat. Ezért nem lehet megúszni, és nem is érdemes. Most elsősorban a szembenézés fájdalmára gondolok, az életeseményeink feldolgozásával, önmagunk mélyebb megértésével együtt járó szenvedésre. Aki nem akar szenvedni, a legtöbb, amit ezért megtehet, hogy megtanul szenvedni. Ez azonban nem minden.
Egy főnővér mesélte, hogy a nőgyógyászaira egy napon kimondhatatlanul gyönyörű ruhában, elegánsan, büszke tartással vonult be egy hölgy – abortuszra érkezett. Meg is történt a beavatkozás, ám annak következtében az orvosnak közölnie kellett vele, hogy többé nem lehet gyereke. Azt mondta a nővér, hogy ő olyan üvöltést életében nem hallott, mint ami ennek a nőnek a torkából kiszakadt. Amíg él, nem fogja elfelejteni, ahogy ez a valaki, aki néhány órával azelőtt méltóságteljesen, majdhogynem gőgösen vonult be, most az ágyon fekve üvöltött kétségbeesésében. Természetesen senkinek sem kívánom, hogy ilyen fájdalmas, szívszorító élményei legyenek, de úgy tűnik, néha a megrázkódtatás az egyetlen út, hogy felfogjunk valamit. Azonban, ha egy hasonló élményt átélt ember megreked a fájdalmában, akkor gyógyításra-gyógyulásra szorul, arra, hogy mellé álljunk. Hiszen egy megrázó esemény lehet túl sok, több, mint amit valaki elbír.
Egy másik történet. Papokkal ültem egy körben, és igyekeztünk lerajzolni azt, hogy a papság felé vezető úton melyik volt a legfontosabb gyerekkori élményünk, ami meghatározóvá vált számunkra. Erdélyből is volt köztünk valaki, akinek a rajzán egy csomó kis pötty szerepelt. „Ezek voltunk mi, hittanosok” – mondta. A pöttyök előtt egy kör látszott – ő volt a papunk. „Bizony, talán 11 éves voltam, amikor a mi atyánk Székelyföldön elmondta azt, hogy őneki a papság mit jelent” – mesélte, majd rámutatott egy kis pöttyre: „Ez vagyok én, a kis pötty, aki akkor elhatározta, hogy ő egyszer nagy karika lesz.” Ekkor a csoportvezető így szólt: „A, tehát az atya kedvet csinált neked a papsághoz!” Mire ő ránézett, de úgy, mint aki nem hiszi el, hogy tényleg ezt hallotta: „Dehogy csinált kedvet! Abban a korszakban az igaz papok börtönben ültek Erdélyben! Kedvet a papsághoz? Hát azt nem csinált! De nagyon hitelesen beszélt róla.” Érthető, hogy a pszichológus úgy gondolta, nyilván azért lesz valaki pap, mert kedve van hozzá. De lehet az életet másképpen is nézni. Ez a férfi olyan világban lett pap, ahol ezzel a hivatással volt esélye elkerülni a börtönt. A lelki atyám mondta annak idején, hogy őt úgy búcsúztatta el a pályaudvaron az édesanyja, hogy szervusz, fiam, aztán a börtönben is legyél tisztességes! Mert tudta, hogy ha az ő fia elkötelezett pap lesz, nagy valószínűséggel börtönbe fog kerülni, ez nem is kérdés. Vannak tehát olyan helyzetek, amelyek nagyon fájdalmasak és embert próbálók, és mégis éppen általuk válhatunk többé, igazabbá, önmagunkká.
Sokszor egy erőteljes negatív élmény hosszú idő óta az első olyan tapasztalásunk, amelyben a személyiségünk egésze részt vesz. Gyakran éppen azért válik a megerősödés forrásává, mert képes a teljes valónkat átjárni és mozgósítani. Különben szétesettek vagyunk, alig tudjuk, hogy kik vagyunk, hogy mit kéne tennünk, bizonytalanok vagyunk, sodródunk, lézengünk. Még nem érezzük elég rosszul magunkat. De amikor végre valami teljesen elborít minket, meglepő módon akkor találunk magunkra. Akkor kialakul valami egység, valami rendezettség és irányultság, bár ezt egy fájdalmas negatív élmény hozza ki belőlünk.
13. A félelem tudatosítása a bátorság fontos lépése. Az olyan helyzetekben, amikor mélyponton vagyunk, megjelenik a félelem.
Félünk, szorongunk, néha rettegünk. Ezt nem nagyon kerülhetjük el. Ameddig valaki nem mer szembenézni azzal, hogy most éppen fél, addig lehet, hogy nem is tudja összeszedni magát, mozgósítani az erejét. Tehát érdekes módon lehetséges, hogy bár egyáltalán nem érzem magam bátornak, pusztán csak annyit tettem, hogy beismerném, hogy félek, ezzel máris erőt gyűjtöttem. valamiképpen máris bátor vagyok. Nemegyszer a félelem az egyetlen ösztönző erő, ami kilendít bennünket abból az állapotból, amiből addig nem tudunk kikerülni, mert hatékony cselekvésre indít, és egyszer csak valahonnan megérkezik hozzá az erő is. A félelem tehát a fejlődés előszele.
14. Menedékeink idővel börtönné válnak.
Amikor próbálunk egy helyzetet megúszni, mert fájdalmas, és nem eljutni addig az élményig, amit pedig érdemes volna megélni, mert abban van az erő, akkor megpróbálunk kompromisszumokat kötni. Kiegyezni valamivel. Menedéket találni. Ilyenkor gondoljuk például azt: „Az utolsó esélyem, hogy elmegyek valakihez, hogy mondja meg, mit kéne csinálnom.” Ha azonban a segítő jól teszi a dolgát, akkor elkísér a felelősségemhez és az alkalmasságomhoz, és nem rejt el. Nem ad menedéket, hanem bízik bennünk. Különben hamis biztonságérzetet ad nekünk, hamis menedéket. Az életünkben rengeteg hamis menedéket építünk. Amikor elkerülünk egy őszinte beszélgetést. Elkerülünk egy konfliktust. Elkerülünk olyan helyzeteket, amelyeket pedig vállalnunk kéne. Amikor ezeket elkerüljük, hamis menedékbe bújunk, és azt gondoljuk, hogy most sikerült magunkat megmenteni. Ezért nagyon hasznos, amit nagyböjtben teszünk. Olyan helyzetekbe hozzuk magunkat tudatosan és akaratlagosan, amelyekbe tulajdonképpen az élet nem kényszerít. Vagyis hajlandók vagyunk éhezni, bár volna mit ennünk. Hajlandók vagyunk valakiért fáradni, bár éppen pihenhetnénk is. Olyan helyzeteket teremtünk magunknak és magunkban, amelyek során átélhetjük a szabadságunkat. A hamis menedékeinktől ugyanis idővel függő helyzetbe kerülünk, ezért a börtönünkké válnak. Ami ideig-óráig, esetleg egy nehéz élethelyzetben megvédett minket, később a növekedés akadályává válik.
15. A fejlődés feltétele a fejlődni nem akarás szabadsága.
A nehéz helyzetből való kilábalás egyik feltétele a fejlődni nem akarás szabadsága. Vagyis, hogy egy adott pillanatban, amikor cselekednem volna érdemes, akkor azt nem muszáj, hanem lehet. Nem kell, hanem tehetem. Itt és most eldönthetem, hogy ki akarok-e ebből a helyzetből kerülni vagy sem. Jogom van azt mondani, hogy nem akarok egészséges lenni. Szabad azt mondanom, hogy nem akarok boldog lenni. Szabad nem megbocsátanom. Szabad a saját életemet tönkretennem. Ez egy nagyon fontos szabadság, ezt ne vegye el tőlünk senki. Ne akarjanak bennünket akaratunk ellenére üdvözíteni és rendes emberré tenni! Szabad nekünk dönteni, és nemegyszer éppen ennek a tudatosítása válik a fejlődésünk kulcsmozzanatává. Például, amikor próbálunk kinőni a szüleink szárnyai alól. „Amíg az én kenyeremet eszed, addig hazajössz ötre!” Előbb-utóbb azonban eljutok oda, hogy azt mondom, szabad hatra is hazaérni! Igaz, hogy akkor nem lesz vacsora, de legfeljebb éhes leszek. Ez egy döntő pillanat. Ezeket a pillanatokat nagyon érdemes átélni. Sok ember akkor gyógyul meg, amikor tudatosul benne: olyan helyzetben van, hogy tényleg dönthet, akar-e valamit csinálni vagy sem, meg akar-e gyógyulni vagy sem. Ezért ne akarjunk például megvigasztalni egy gyászolót. Szabad szomorúnak lenni! Szabad átélnie, hogy nincs kedve élni! Mert amikor tudatosul benne, hogy szabad arra gondolnia, hogy a legszívesebben nem lenne, akkor átélte a szabadságát. Ez a megélt szabadság a feltétele annak, hogy tudatosuljon benne, hogy szabad élnie is. Mert addig épp azt gondolta, nincs szabadság és nincs lehetőség. Aki nem meri elveszíteni az egyensúlyát, az soha nem találja meg azt igazán. Tehát szabad megrekednünk, toporognunk, várakoznunk, visszafejlődnünk és stagnálnunk. Egy alkoholbeteg ismerősömtől hallottam, hogy sokan mondták neki, hogy nem szabad innia. Ez nem segített rajta. Egyszer csak beléhasított egy felismerés: szabad nem innom. Azóta józan.
16. A szavak általi kiszolgáltatottság védelmet ad.
A kapcsolatok legvarázslatosabb pillanatai közé tartoznak azok, amikor szavak nélkül is megértjük egymást. Amikor annyira bízhatunk valakiben, hogy tudjuk, nem kell elmondanunk, hogy mi van bennünk, a másik ért minket. Tudja, még mielőtt kimondanánk. Ez egy csodálatos élmény, mert valamiképpen visszaidézi bennünk azt az állapotot, amikor még nem is tudtunk beszélni, és mégis biztonságban éreztük magunkat. Amikor nem volt szükségünk a szavakra, és ennek ellenére jól ment dolgunk. Etettek, itattak, pelenkáztak, és az élet szép volt. Párkapcsolatokban ez az egymás idealizálásának korszaka, amikor még lángol a szerelem. Utána visszazáródnak az énhatárok, a szerelem endorfinnal teli korszakából kilépve eljutunk a beszéd fázisáig. Amikor elkezdünk beszélni, távolságot is teremtünk. Már szavakra is szükségünk van, hogy találkozhassunk. A szavak persze össze is kötnek minket, mert általuk meg tudjuk érteni egymást, de közénk is állnak, mert közlő, közvetítő szerepet kapnak. Ráadásul a szavakkal eltávolodunk saját magunktól is. Mert amíg egyszerűen csak átélünk valamit, addig egyek lehetünk magunkkal. De ha szavakba öntjük az élményt, megjelenik egy távolság önmagunk meg aközött, ahogy magunkat kimondjuk. Nemegyszer azt érzem, hogy jaj, most ne kelljen beszélni, mert ezt a pillanatot szeretném átélni! Most várjunk egy kicsit! Élem, élem, élem, majd utána beszélek! Határtalan örömmel, de részvéttel is néztem olimpiai bajnokainkat, érmeseinket, akik ahelyett, hogy átadhatták volna magukat annak, ami velük, bennük történt, máris nyilatkozniuk kellett.
A szavak ezért közel hozhatnak egymáshoz embereket, közben pedig távolságot is teremtenek közöttük. Amikor mélyponton vagyunk, és már hetek óta ülünk otthon egyedül, kikapcsoltuk a telefont, elnémítottuk a csöngőt, lehet, hogy éppen arra vágyunk, arra lenne szükségünk, hogy valaki bekopogjon. A mélypontjainkon azután áhítozunk, hogy ne kelljen semmit se csinálni, még szólni se kelljen, csak jöjjön valaki, lépjen oda hozzánk, értsen meg, simogassa meg a buksinkat… Ez egy természetes igényünk. A paradox jellege ennek a helyzetnek, hogy miközben azt éljük át, hogy kiszolgáltatottságunkban szólni sem bírunk, éppen arra van szükségünk, hogy elkezdjünk beszélni.
Vannak helyzetek, amelyekben nem tudunk és nem is akarunk megszólalni, nem tudjuk elmondani azt, hogy mi lett volna az igényünk. Egyszerűen nem megy. A fejlődésünknek a kulcsa pedig az, hogy megtanulunk szólni akkor, amikor nem megy. Persze ezzel látszólag még kiszolgáltatottabbá tesszük magunkat, mert a szavak távolságot teremtenek, megadják a félreérthetőség és a kigúnyolhatóság lehetőségét. Ezért is van az, hogy amikor valaki bajban van, gyakran nem szól. Nem kér segítséget.
Az imádság minden vallás természetes lehetősége, hogy amikor nem tudunk beszélni, akkor is tudjunk szólni.
17. A megalázottságban, a vereségben, a veszteségben nyerhetjük el méltóságunkat.
Nick Árpád, a Guinness-rekorder erőemelő és szkandervilágbajnok személyes ismerősöm, mert atlétakoromban együtt kondiztunk. Hm. Persze az alkarja vastagabb volt, mint az én combom. Egyszer edzés közben azt mondta nekem: „Feri, te tudod azt, hogy az ember ott a leggyöngébb, ahol a legerősebb? Ne csodálkozz ezen: nekem a legerősebb izmom a vállizmom. És a legsérülékenyebb is. Az a leggyöngébb pontom, miközben ott vagyok a legerősebb.” Ezt megtanultam tőle 17-18 évesen, mintha csak egy zen mestertől hallottam volna. Az ember valóban ott a legsebezhetőbb, ahol a legerősebbnek gondolja magát. Ahol van ereje, ott belemegy olyan helyzetekbe is, amikbe nem kellene. Ott nem elég bölcs, nem elég körültekintő, ott válik gőgössé, nagyképűvé, ott nem veszi tekintetbe a másikat, a körülményeket, a gyöngeségét, az ember voltát, ott vész ki belőle az alázat. Ez nem csak az izmokra vonatkozik.
Még mielőtt elszenvedtük volna a vereséget, azt gondoltuk, ha ez megtörténik, akkor jobb nekünk meghalni, mint élni. Egy, a jogi egyetemen tanító hölgyismerősöm mesélte, hogy az egyik előadásán lecsúszott róla a szoknya. Nagy plénum előtt. Ezek olyan pillanatok, amikor az ember azt kívánja, bárcsak nyelné el a föld! De mivel ő egy kifejezetten rátermett pedagógus, magára nézett, és azt mondta: „De jól áll rajtam a cicanadrág!” Ugyanis tél volt, és a szoknya alatt cicagatyát viselt. Ha előre elképzeli ezt a helyzetet, úgy érezhette volna, hogy ebben megsemmisül, belehal a szégyenbe. Megélte, és nem halt bele. Ez egy óriási élmény! Rájövünk, hogy van élet a ciki után is.
Miközben valaki bennünk megalázódik és vereséget szenved, aközben mi magunk elkezdünk emelkedni, erősödni, és rájövünk, hogy csak egy részünk az a valaki, aki veszített. Mi magunk a veszteség ellenére győztessé válhatunk, és a vesztes részünket is meghívhatjuk a dobogó legfelső fokára.
Egy idézet Simoné Weiltől, amely mindennél jobban elmondja, miről is van itt szó. Kegyelem és nehézkedés. „Emelkedés és süllyedés. Egy asszony, ki tükrében figyeli magát, sokszor nem érzi annak szégyenét, milyen szűk kis helyre fokozta le önmagát. Ezt a határtalan lényt, ki mindent birtokol. És hasonlóképpen, bármily magasra is emelkedünk, emelkedésünkkel mintha örökre nem emelkedhetnénk magasabbra, akkorát süllyedünk. Ha viszont énünk kudarcot vall, akkor tudjuk, ez nem mi vagyunk. Egy nagyon szép nő könnyen elhiszi tükörképének, hogy ez ő. A csúnya nő tudja, hogy ez nem ő.”
Erről van tehát szó, amikor azt mondom, a megalázottságban, a vereségben méltóságot nyerhetünk.
18. Áldozatot hozva megszűnők áldozatnak lenni.
Ugyanis a mélypontokon nagy erővel átéljük, hogy nemcsak vereséget szenvedtünk, hanem mintha a világ áldozattá tett volna bennünket. Nyomorultak és szerencsétlenek vagyunk. Ha belemegyünk az önsajnálat köreibe, akkor úgy fogalmazunk: áldozatok. Az áldozatot pedig sajnáljuk. Tehát sajnáljuk és sajnáltatjuk magunkat. Miközben nemcsak áldozatok lehetünk, hanem áldozatot is hozhatunk. A kettő között határtalan különbség van! Az egyikben bezárom magam, a másikban meg kinyílik a világ. Az, hogy melyik történik meg, végső soron az én kezemben van. Lehetséges, hogy reálisan mondhatnám azt, hogy valamiképpen áldozat vagyok, áldozattá tettek. De ha belemegyek ebbe a zsákutcába, akkor végem van. Ezért azt mondom, hogy bár tekinthetném magam áldozatnak, nem fogom, mert nem éri meg. Főleg egy olyan helyzetben nem, amikor magamat kéne bevetnem valakiért, egy ügyért. A visszaemlékezések szerint a Gulágon azok haltak meg leghamarabb, akik nem láttak túl azon hogy ők áldozatok, velük szörnyű igazságtalanság történt.
Ugyanezt megfogalmazhatjuk úgy is, hogy előbb-utóbb átéljük ezekben a pillanatokban azt, hogy elveszítem magam. Kicsúszik az életem a kezem közül. Kicsúszom a saját kezem közül. A döntés pillanata pedig az, hogy átadom-e magamat vagy elveszítem magamat. A veszteség adott, azon át kell mennem, csak abban dönthetek, hogy elveszítem vagy odaadom. Ez óriási különbség. Önmagamat átadva kapom vissza magamat, hiszen annak már nincs vesztenivalója, aki önmagát is odaadta. Az áldozatra való hivatkozás a szeretet gyöngesége. Ha szeretlek, akkor nem áldozatot hozok, hanem odaadom magam, önátadásban vagyok. Nehéz, életfordító döntéshelyzetekben a mérleg nyelve azáltal mozdul csak ki, ha magamat is földobom a mérlegre.
Ezért az ember túlzásokra van hívva. Arra hív engem az élet, hogy essek túlzásokba. Amikor tudatosul bennem az, hogy ma találkozunk, de lehet, hogy holnap nem, akkor ez az a pillanat, amikor magamat átadhatom neked, vagy magamról lemondhatok, vagy tehetek egy túlzó gesztust. Egy önmagamról megfeledkező gesztust. Ha ezt nem teszem meg, akkor az életemből kimarad valami nagyon fontos. Ezt akkor éljük át, amikor valaki, akit szeretünk, meghal. Akkor tudatosul bennünk, hogy sokszor mennyire kicsinyes voltam, milyen szűken mértem magam és a tetteim. Túlságosan meghagytam magam magamnak.
19. Bízom benned, de nem bízom rád magam.
Nehéz élethelyzetekben fölfakad bennem annak az igénye és szükségessége, hogy bízzak benned, valakiben. Jézusban nagyon sokan hittek és bíztak, de a Szentírásban olvashatjuk ezt a mondatot is: „Jézus pedig tudta, mi lakik az emberben, ezért nem bízta magát rájuk.” Ezen gondolkodóba estem. Látszólag néha az ember többet tesz, mint az Isten. Mintha az ember bízna Istenben, Isten meg nem bízna az emberben. Arra jöttem rá: nem ugyanazt jelenti bízni valakiben vagy rábízni magunkat valakire. Más az, hogy bízom benned, és más, hogy magamat rád bízom. A nehézkedés pillanataiban átélem azt, hogy bíznom kellene benned – és ugyanebben a pillanatban átélem azt is, hogy az életemet nem bízhatom rád! Az ószövetségi Szentírásban ez úgy fogalmazódik meg: „Átkozott, ki emberben bízik.” Abban az összefüggésben arról van szó, hogy az ember, akinek az életét Istenre kellett volna bíznia, e helyett pusztán csak emberekben bízott. A mélypontokon egyszer csak kopogtat valaki, megszólít, és arra hív minket, hogy bízzuk az életünket rá. Ne csak higgyünk benne. Ne csak higgyünk a szavának. Hanem hogy magunkat bízzuk rá. Tehát ezt a kettőt egyszerre érdemes tenni. Mert amikor magamat Őrá bíztam, akkor elkezdhetek bízni benned is. Ezen a ponton szokott nagyon sok ember megakadni. Hogy megpróbál úgy bízni a másikban, hogy közben magát nem bízta rá az Istenre. Akkor merhetek bízni benned, és életemnek bizonyos eseményeit, pillanatait, helyzeteit odaajánlani neked, ha közben magamat Őrá bíztam. Mert mi mindannyian egyszerre vagyunk megbízhatók és megbízhatatlanok. Melyikünk tenné föl a kezét, ha azt kérdezném tőle, benned mindig meg lehet-e bízni? Én biztos nem emelném föl a kezem. Mi magunk tapasztaljuk magunkat olyannak, akiben adott esetben egy döntő pillanatban nem lehetett megbízni. Nem azért, mert nem szerettük volna szilárdak lenni – nagyon is szerettünk volna! De nem sikerült. Sok embernél ekkor történik meg a törés, amikor bizalomvesztést él át, és azt mondja: nem érdemes senkiben sem hinni.
Ezen pillanatainkban tulajdonképpen az a lépésről lépésre való töprengés, hogy megpróbálom megérteni az igazságot, kudarcba fullad. Ennek a folyamatnak, amin haladtam, egyszer csak vége szakad, és azt élem meg, hogy nincs igazság. És ebben a pillanatban találkozom az igazsággal. Abban a pillanatban, amikor kudarcba fullad az a folyamat, hogy az életemet próbáltam rátenni az igazságra, történik velem valami sokkal több. Belép az életembe az igazság, a legszemélyesebb módon. Már nem az a fontos, hogy igazam legyen, hanem hogy igaz legyek.
Azt mondja egy cseh filozófus: kétféle tapasztalattal rendelkezhetünk. Az egyik az, amit átélünk és meg tudunk ragadni. „Ez és ez történt.” Ez a tapasztalatainknak a nagyobbik köre, de a kevésbé fontos. A másik kört azok a tapasztalatok alkotják, amelyekben arra jövünk rá, hogy kik vagyunk. Ezeket nem megragadjuk, hanem átéljük.
A töprengéseim, a vívódásaim, a nyűglődéseim, a mélypontjaim eredménye ekkor már nem egy igazság, egy fölismerés, egy belátás, hanem a mélypontjaimnak a gyümölcse én vagyok. Ameddig egyszerűen csak rá akarok jönni az igazságra, vagy szeretném, hogy érvényesüljön az igazság, szeretnék megoldani egy problémát, addig pont a lényegről feledkezhetem el. Mert a lényeg az, hogy közben énbelőlem ki lesz. Hogy kivé válok. A mélypontjaim gyümölcse én vagyok.
20. Érdemes bízni magunkban, de ne higgyünk magunknak.
Minél sebzettebbek vagyunk, annál inkább szól az életünk a sebeinkről, mint a valóságról. A sebeink meghatározzák az érzéseinket, gondolatainkat, a közérzetünket, azt, hogy mire figyelünk, mennyire vagyunk érzékenyek, sőt a fizikai állapotunkat is. A sebeink miatt torzultan látjuk egymást, a helyzetünket, az életet. Ezért ne higgyünk magunknak. Ne hallgassunk magunkra, mert gyakran a sebeink talaján és nem a realitásén állunk. Mindeközben bízhatunk magunkban, mert többek vagyunk a sebzett világunknál. Tehát bízzunk magunkban, de ne higgyünk magunknak.